Húzd meg – ereszd meg

Kis óvodás koromban ültem lent a homokozóban a többi korombeli „normális” gyerekkel, néztem, amint hihetetlen élvezettel pakolásszák a homokot egyik vödörből a másikba, aztán kis formákba rakosgatják, mondván, hogy „süteményt” csinálnak. Én meg csak ültem, és azon töprengtem, mire jó ez az egész, és sehogy sem jöttem rá az értelmére. Egyébként sem önszántamból mentem le, hanem anyukám unszolására, aki szerint minden „normális” kisgyerek ezt csinálja, és hogy a szomszéd kislányok már alig várják, hogy velem játszhassanak.
Nem igazán érintett meg az érzelmi ráhatás, de, gondoltam, rendben, tegyünk egy próbát. Hátha. De minden úgy lett, ahogy elképzeltem: a homokozás unalmas volt, a szomszéd lányok pedig folyton összevesztek azon, hogy melyik játék kié, és oda-vissza húzgálták egymás kezéből az értéktelen homokozóformákat. Hogy én is csináltam-e ilyet akkoriban, arra, őszintén szólva, nem emlékszem. Lehet, hogy igen, de az valahogy nem hagyott nyomot az emlékezetemben; hiába, az ember néha szelektíven emlékszik. Felnőttként azonban már tudom, hogy a gyerekek egy jó ideig nem igazán vannak tisztában a tulajdonviszonyokkal, az „enyém” és a „tiéd” fogalmával – vagyis főleg inkább a „tiéd” okoz nekik problémát. Valahogy ösztönösen úgy érzik, hogy bármi, amit megismernek a világon, az az övék, vagy legalábbis az övék is, és bármikor joguk van hozzá. Nehéz megértetni velük, hogy vannak kizárólagos tulajdonok, amikhez nem nyúlhatnak, és hogy ami pedig az övék, azt nem osztogathatják szét fűnek-fának. Merthogy a gyerekek nemcsak követelik, ami a másé, hanem szívesen adnak is, ha épp úgy tartja kedvük.
...

(Részlet)