Ál-arc

... Ezen merengett, miközben a villamoson utazott, miközben a reggelijét készítette, miközben este fogat mosott. Pedig korábban minden egyes szabad pillanatát a hivatása töltötte ki. S most, több hónap elteltével először érzi úgy, hogy nincs ereje a munkáján gondolkodni. Lassan és nehézkesen indul a nap, s bár a munka ugyanolyan nemes és fontos, már nem talál elég örömet benne ahhoz, hogy lendületet kapjon. Most először tette fel magának a kérdést: „Hol rontottam el? Mi az, ami hiányzik?...” Hiszen minden napját és percét tudatosan, a terv szerint élte, működnie kellett volna. Mit is érzett, mikor elkezdte? Elhivatottság, lelkesedés, izgalom, kötelességtudat, felelősségérzet. Ezek a mozgatórugói ennek az életnek. Vagy… mégsem? Mi is az, amit félretett? Azt mondta annak idején, hogy nem élhet többé spontán módon, csak terv szerint. Nincs helye a magánéletnek. Nem élhet a vágyainak, és nincs helye az érzelmeknek. Ez mind logikusnak is tűnik. A spontán élet nem ad lehetőséget a tervezésnek, sokkal kevesebb tudatos munka fér bele. A magánélet túl sok időt emészt fel, és talán még a munkája végzése közben is elterelheti a figyelmét. És a vágyak? A vágyak sorának sosincs vége, a tökéletlen ember mindig újabb és újabb dolgokra vágyik, így elég egyszer elkezdeni a sort, s többé nem szabadul. És az érzelmek sem uralkodhatnak az elméje felett, mert akkor hol marad a józanság, a racionalitás, a realitás, melyben az egész világ él? Az érzelmek eltorzítják a tiszta gondolkodást, s ha egy eszmefuttatás rossz irányt vesz, a következmények beláthatatlanok. Az érzelmek ráadásul szeszélyesek, így ha nem a tudatával irányítja az életét, a döntései is kiszámíthatatlanokká válnak, s akkor ő nem lesz más, mint egy lehulló falevél, melyet ide-oda röpít a szél, és senki sem tudja, hol ér földet.
...

(Részlet)