Nemrégiben megkérdezték tőlem:

„És mióta írsz?”

Bartolich AdriennEgyszerűnek tűnő kérdés, hirtelen mégsem tudtam válaszolni. Töprengtem kicsit, és rájöttem: „Hát amióta tudok írni!” És ugyebár első osztályos korom óta tudok írni, ami egészen pontosan 1981-ben volt.
Hogy honnan származom, azt úgyszint nehéz meghatároznom, mert Szegeden születtem ugyan, de sok helyen éltem. Éltem a Duna-Tisza közén, éltem a Dunántúl túlsó felén, éltem a nagyvárosban, Budapesten – és pár éve végre megtaláltam azt a helyet, amely ebben az országban a legkedvesebb nekem, ez pedig a Pilis hegység. És hamarosan ismét továbbmegyek. Mert megtaláltam azt a helyet, mely Európában a legkedvesebb nekem, ez pedig a Földközi-tenger. Ilyen vagyok, egy nyughatatlan lélek.
Nem gondoltam soha, hogy konkrétan író akarnék lenni. Ám a szavak világa mindig elbűvölt, ezért mindig olvastam, és mindig írtam. Szerettem írni, folyton ellenállhatatlan késztetést éreztem rá. S egy napon Virginia Woolfot olvasva s egy regénye alapján készült nagyszerű filmet nézve rájöttem, miért is írok igazán:
„Meg akartam írni mindent! Ami egy pillanatban történik!
A virágokat, ahogy hoztad a karodban! Ezt a törülközőt, a szagát, a tapintását;
ezt a fonalat! Minden érzésünket! A tiédet! Az enyémet! A történetét…
hogy kik voltunk… Mindent a világon!”
Igen: megragadni a pillanatot, kibontani, és megmutatni másoknak. Végül ezért született meg ez a könyv.
Hiszem, hogy az író kezébe óriási hatalom adatott. Szavakkal oldalakon keresztül ecsetelni és bemutatni egyetlen pillanatot, egy hirtelen felvillanó érzést, egy átsuhanó gondolatot – mindezt szavakkal átadni valaki másnak úgy, mintha ő látná, ő gondolná, ő érezné – ez olyan, mint áthelyezni őt egy másik dimenzióba, megnyitni előtte egy féreglyukat, melyen átjutva megszűnnek az idő és a tér korlátai. Egy pillanatból órák vagy napok varázsolhatók, hiszen talán az olvasó órákig olvas róla, és napokig él benne, s a végtelen tér végeláthatatlan zugai a szobánkba repíthetők úgy, hogy egy lépést sem kell tenni érte. Ez varázslat, csoda, és hatalom. Az író nem magának köszönheti: égi adomány, mellyel jól kell bánni.
Igen: megragadni a pillanatot, kibontani, és megmutatni másoknak. Ez a vágyam továbbra is, elrepíteni az olvasót egy másik világba, ahová másképp soha nem jutott volna el, eljuttatni egy olyan dimenzióba, ahol megszűnik az idő, s ily módon adni, adni valami mást, amit más módon talán nem lehet: világot, időt, s teret.
© 2013 bartoart           │ Bemutatkozás  │ Ajánlás  │ Tartalom  │ Beszélgetések  │ Kapcsolat  │ Megrendelés │